Séta utca

Bárány

Vigántpetend határában, a Balaton-felvidék gyönyörűséges vidékén, vasárnap délben nyája mellett álldogál a pásztor. Már messziről int, menjek oda hozzá.

- Adjon Isten jó napot! - emelinti a kalapját. Szakasztott úgy néz ki, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: haja már őszes, árnyas kalapja alól hatalmas bajusz kandikál elő, markába girbegurba bot simul, arra támaszkodik. Lábánál figyelmes kutya, körülötte békésen legelő birkák.

- Bátyám egyedül őrzi ezt a vagyont?

- Nem egészen. Egy kicsit én is őrzöm, egy kicsit a kutyám is, nagyobbrészt pedig a Jóisten.

- Hány birkából áll ez a nyáj? - Jobb híján ilyen bölcsen indítom a társalgást.

- Mennyinek becsüli? - kérdez vissza.

- Hát, úgy száz, százötven lehet...

- Úgy bizony, pontosan négyszáz! - bólint nagyot. - Hanem még vagy száz a karámban maradt, mert azokat körmözni kell.

- Az pontosan mit jelent?

- Ki kell tisztogatni a körmük közét, mert folyton begyullad a sok tüskétől, bogáncstól és nyűtől. Lábanként két körmük van, az állatonként nyolc. Ötszáz jószágnál nagy munka az, kérem!

- Lám, pedig az egyszeri idegen azt gondolná: a pásztor egész nap csak hűsöl, csak szobroz, a botjára dőlve... Hát a kutyája jóféle?

- Jóféle, nagyon is jó. Azt szoktam mondani, hogy egy jó kutya többet ér, mint húsz ember. Mert húsz legény se tudná bekeríteni a makacs birkát, ha valamit a fejébe vesz. A kutya viszont csak kettőt lépint, nagyot mordul, s azzal már helyre is állt a rend.

- Melyik fajta a legalkalmasabb?

- Legjobb a német puli, bár annak komoly gyengéje, hogy télen vedlik le, azután nyáron nő ki a szőre. Télidőn folyton fázik! A magyar puli bundájába viszont nyaranta minden bogáncs és gaz beleragad. Régen csak fajtiszta kutyákat tartottak a pásztorok, többnyire pulit. Most már jobbára keverék kutyákat dolgoztatnak, ez az enyém is korcs. Igaz, nagyon okos.

- Mennyi ideig tartott betanítani a terelés tudományára?

- Egy kutya körülbelül hároméves koráig tanítható be, de a puli már hat-hét hónaposan pedzegeti a mesterséget. Alighogy kihull a tejfoga. Úgy szoktuk kezdeni a tanítást, hogy a kölyköt az anyja mellett tartjuk, hadd figyelje a fogásokat. Az első két hónapban az anyja nyomában futkároz. Azután megfogjuk az anyját, és egyedül küldjük a birka után. Eleinte meg-megtorpan, rémülten visszanéz segítségért, nyüszít, prüszköl. Ám egyre távolabb merészkedik, míg hirtelen rá nem érez a terelés örömére.

- És szoktak-e még furulyázni a pásztorok?

- Ó, kérem szépen, csak az öregebbje, és ők is csak hébe-hóba. Már amelyiknek van hozzá hangszere.

- A fiatalabbaknak már nincs is furulyájuk?

- Nincs bizony. De eszük se nagyon! Azt se tudják, hogyan kell belefújni a hangszerbe, hogy lélekkel szóljon. Mi, öregek nagyobb ünnepeken még előkerítjük, vagy néha a kocsmában, egy kancsó bor mellett muzsikálgatunk - de már az sem az igazi. Hiszen ez is olyan, mint minden igazán komoly dolog: csak úgy van értelme, ha rendszeresen csinálja az ember, ha gyakorol. Szeretet kell hozzá, ugye, meg elhivatottság.

- Húsvét ünnepe közeleg, és bátyám bárányok között él...

- Higgye el nekem, ezek a bárányok nagypénteken meggyászolják az Égi Bárányt! Tavaly is, nagypéntek éjjelén olyan sírást-rívást csaptak a karámban, hogy nem jött álom a szememre. Húsvétvasárnapra pedig úgy megenyhültek, mintha aznap születtek volna. Körmözni se nagyon kellett őket. Megérzik az ünnepet, biztosan megérzik. Húsvétkor még a fűszál is mosolyog a bárányra!

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu