Ablakából a "magyar szentföldre" lát...

Beszélgetés Spányi Antal püspökkel

Tíz éve, 1998 márciusának utolsó szombatján szentelték püspökké Spányi Antalt, aki közel öt esztendeje, 2003 tavaszától a székesfehérvári egyházmegye főpásztora. A kettős jubileum okán beszélgettünk a húsvét előtti napokban.

Mit jelent egy pap számára, hogy kinevezik püspökké? Nem hinném, hogy sokat gondolna erre a lehetőségre, hiszen nem nagy az esély...

A püspöki palota

- Józan ember nem nagyon ábrándozik erről. Nem is csak azért, mert nem nagy az esélye, hanem mert legalább sejtenie kell, miféle terhekkel, felelősséggel jár. Józanul az ember nem keresi a nagyobb terheket.

A nagy előd, Prohászka Ottokár

Ön nemcsak sejthette, látnia is kellett mindezt, hiszen megelőzően már érseki helynök volt.

A romkert

- Paskai bíboros úr általános helynökeként dolgoztam a főegyházmegyei hivatalban, hogy úgy mondjam, "testközelből" láttam a főpásztor, a segédpüspökök munkáját, az egyházkormányzás mindennapjait és ünnepeit. De azért korántsem ugyanaz részfeladatokat megoldani, vagy átlátni az egészet, és annak a teljes felelősségét vállalni.

Az esztergom-budapesti főegyházmegye segédpüspöke lettem, és általános helynök maradtam további öt évig. A megyés püspöki kinevezés jelentette a nagyobb változást. Nem tagadom, bizonyos szorongással vállaltam a megbízatást.

Tudta, hová kerül, és milyen feladatok várják?

- Voltak ugyan bizonyos egyházkormányzati tapasztalataim, de azért más a helyzet, amikor minden felelősség az én vállamat nyomja. És minden egyházmegye más. Nem sokat tudtam a székesfehérváriról, de azok a papok, akik az egyházmegyei határrendezések következtében onnan kerültek át Esztergomhoz, nagyon jó benyomást tettek rám.

Az új helyzet, az új feladat miatti szorongás hamar elmúlt. Nyilván azért is, mert úgy éreztem, elfogadott a papság. Én már Székesfehérváron vagyok otthon. Sok nehézséggel kell küszködnöm, olykor megoldhatatlan problémákat kell kezelnem, de nem vagyok ezzel magamra hagyatva. Közvetlen munkatársaim segítsége, a papság elfogadása, a hívek szeretete és a kegyelem hol azonmód érzékelhető, hol csak később felismerhető támogatása mindennapi tapasztalatom.

Egymás elfogadása nem egyszeri aktus, hanem folyamat, mint az együttgondolkodás: találkozások, beszélgetések tartják fenn és mélyítik el. Fontosnak tartom, hogy sokat legyünk együtt. Igyekszem ott lenni minden esperesi koronán, papi találkozón, havonta egy hétköznap este várom a lelkipásztorokat egy egyszerű vacsorára, az ajtóm mindig nyitva van előttük. Meggyőződésem, hogy ha a püspök és papjai nem tudnak vagy nem akarnak együtt dolgozni, akkor bármennyit fáradozzanak, annak nincs eredménye, azon nem lesz áldás.

Az országban mindenütt majdnem ugyanakkora a paphiány, hasonló mértékű az elöregedés, a hivatások elapadása, a keresztelések és a temetések fájdalmas arányeltolódása, ugyanazok az emberi gondok, nyavalyák és az anyagi nehézségek... Mire gondol tehát, amikor azt mondja, hogy minden egyházmegye más?

- Arra például, hogy ez a hely, Székesfehérvár: magyar "szentföld". Szent István és a magyar szentek sűrűn megfordultak itt. A püspöki palota annak a helynek a közelében áll, ahol István király felajánlotta az országot. Ha kinézek az ablakon, látom azt a templomot, amely annak a palotának a helyén áll, ahol ezer esztendővel ezelőtt Szent Imre született. Itt az ember hatalmas erővel tapasztalhatja meg a gyökereit, a magyar kereszténység gyökereit, amelyből én magam is sarjadtam. És itt, a házban lépten-nyomon találkozik az ember Prohászka Ottokár püspök szellemiségével, aki a magyar katolikus egyház egyik legnagyobb alakja volt szociális érzékenységével, szeretetével, tisztánlátásával, megdöbbentő meglátásaival. Annál az oltárnál misézem, ahol ő, abban a székben ülök: mindez erősen késztet arra, hogy többet imádkozzam, többet olvassak, igyekezzem tisztábban látni és mélyebben gondolkodni, a rám bízottak gondjait teljesen a magaméinak érezni.

És mindenképp meg kell említenem Kaszap Istvánt. Hogy közel hatvan éve megindult boldoggáavatási eljárása még nem vezetett "kézzelfogható" eredményre, az inkább a magyar félmúltat jellemzi, semmint az ő szentségét kérdőjelezné meg. 1945 után brutálisan akadályozták meg az ügy továbbvitelét. Kaszap István kultusza talán a legelevenebb Magyarországon. Halála, temetése óta tömegek keresik fel sírját mind a mai napig, friss virágok halma borítja mindig, olyan reménykedve, olyan bizalommal kérik közbenjárását a hívek, amely józan észszel szinte érthetetlen. A püspökséghez írt levelek százai tanúskodnak erről. Templomainkban nagyon buzgón imádkoznak az ő boldoggá avatásáért.

Belátható időn belül van erre esély?

- Nem látom különösebben nehéznek ezt az ügyet. A gondot az jelenti, hogy a közbenjárására történt csodás gyógyulás jegyzőkönyve formailag hibás módon készült. Újra fel kellett venni, ez megtörtént, az akta Rómában van, a pápa pedig már elismerte, hogy hősi fokon gyakorolta az erényeket. Tehát van rá esély. És szükség is volna rá mint korszerű példaképre az ifjúság számára.

Korszerű?

- A legnagyobb mértékben. Akárcsak Szent Imre. Akit nem olyannak kell elképzelnünk, amilyennek rossz szobrok és szentképek árbázolják, valamiféle vértelen jámborságban. Imre és Kaszap István is olyan fiatalemberek voltak, akik kemény férfiassággal tudtak parancsolni maguknak, komoly célokat tűztek maguk elé, s hajlandók voltak azokért nagy erőfeszítéseket tenni. Akik nem sodródtak, hanem célokat és eszményeket követve szabtak fazont az életüknek.

Új megyés püspökként mit tartott legfőbb tennivalójának?

- Hogy megismerjem az egyházmegyét. Híveit, papjait, történetét, mindennapi valóságát. Sok minden ment tovább az elődöm, Takács Nándor püspök úr által kijelölt mederben. Az idő múlásával, új helyzetek előálltával aztán szükség volt változtatásokra.

Kilencvenhét papja van az egyházmegyének, egészségi állapota miatt alig kétharmad részük tekinthető "teljes értékű harcosnak", de e kétharmad átlagos életkora is nagyon magas. Be kellett látnunk, hogy a korábbi szervezeti felépítés keretei között nem tudjuk folytatni a lelkipásztori munkát. Első lépésként a tizenhárom esperesi kerületből ötöt alakítottunk ki - a paptestvérekkel megbeszélve, egyeztetve. Olyan körzetek ezek, amelyek földrajzilag, adottságaikat tekintve is szerves egységet alkotnak. Próbáltunk előretekinteni: meghatározni azt az ötven plébániát, amelyet valószínűleg öt-tíz év múlva is fenn tudunk tartani. Végül aztán harminc lelkipásztori körzetet hoztunk létre: a plébániák és plébánosok helyzete, jogállása nem változott, de együttműködésük szorosabb lett. Két-három szomszédos falu közösen szervez ifjúsági csoportot, jegyeskurzust, családközösséget. Bizonyos könynyebbséget jelent ez a lelkipásztoroknak: egyikük ezt, másikuk azt a feladatot vállalja, ugyanakkor mindez több örömet, sikerlehetőséget is tartogat. A világiak számára is nagyobb lehetőséget kínál ez a helyzet a lelkipásztori munkába való bekapcsolódásra. Nagy élményem volt, amikor bérmálni mentem egy faluba: a plébános jelezte, ő az utolsó pillanatban fog érkezni, mert miséje van egy másik településen. Én korábban odaértem, és láttam: minden a legnagyobb rendben van. A fiatal lelkipásztori kisegítő - a pap útmutatása szerint - mindent nagyszerűen előkészített a szertartáshoz, a vendéglátáshoz. Ez a jövő, a belátható jövő útja.

Ha vannak ilyen kisegítők...

- Már az elődöm megkezdte kiképzésüket. Sok lelkes, rátermett lelkipásztori kisegítő dolgozik az egyházmegyében. De még többre lesz szükség. Ha újabb plébániák maradnak pap nélkül, akkor az adott helyen a közösség öszszetartásában egyre nagyobb szerep jut majd nekik, hiszen a lelkipásztori körzet más településéről érkező atyának csak a legszorosabb értelemben vett papi feladatokra jut ideje, energiája.

A körzetbeosztás előnye, hogy a plébániák, közösségek kapcsolata szorosabbá válik, magától értetődik például az is, hogy kinek kell helyettesítenie a munkából ideiglenesen, netán végleg kieső paptestvért. Nagyon komolyan el kell gondolkodjunk a papi utánpótlásról: jelenleg ugyanis egy-egy növendékünk tanul minden évfolyamon. Ez ijesztően kevés. De azt is újra végig kell gondolnunk, mit is jelent egy terület lelkipásztori ellátottsága. Nemrégiben még azt hihettük: több munkával pótolható a szolgálatból kiesők hiánya. Aki a maga temploma mellé kapott még egyet, kétszer annyi munkával elláthatta. De a negyedik-ötödik templomot, falut így már nem lehet a korábban megszokott módon "ellátni". Öt település papjának lenni már valami mást jelent. Szervezni kell a feladatokat, megosztani a munkát.

Tíz éve tartották az egyházmegye szinódusát. Az akkor meghozott rendelkezések egy részét nem sikerült megvalósítani, másik részét már nem is akarjuk, mert az idő túllépett rajtuk. Például szó volt arról, hogy minden pap hétévenként kapjon egyesztendőnyi tanulmányi szabadságot. Ma már gondot okoz, hogy két-három hét szabadságra elmenjen egy lelkipásztor, nemhogy egy évre...

Látszik-e kiút az ijesztően nagy paphiányból?

- A családpasztoráció, az ifjúság körében végzett lelkipásztori munka az a terület, ahol a legtöbbet tehetünk ezért. A kereszténységét mélyen megélő családban előbb ébred és nagyobb eséllyel erősödik a hivatás, a jó ifjúsági közösségek, mint gyöngyöt a kagyló, úgy "termelhetik ki" magukból a papi, szerzetesi hivatásokat. Minden hónap első csütörtökén a város valamelyik templomában erre a célra mutatunk be szentmisét a paptestvérekkel közösen, és együtt imádkozunk a hívekkel az ilyenkor mindig zsúfolt templomokban.

Alapvető fontosságú ebből a szempontból is a templomokban és az iskolákban végzett hitoktatás, de nem remélhetünk sokat tőle, ha nem sikerül valamiképpen összefogni a részt vevő gyerekeket. Az oktatás csak a neveléssel együtt lehet igazán hatékony.

Elsősorban minek számít a püspök az egyházmegyéjében? Főnöknek, menedzsernek, az első számú papnak?

- Én mindig is lelkipásztornak tartottam magam, helynökként is igyekeztem az maradni, és püspökként ugyanerre törekszem. Lelkipásztori közelségbe leginkább a papjaimmal kerülök, de ez nem baj: a pap sem lehet önmaga lelkipásztora. Főnökként, felelős vezetőként arra törekszem, hogy megfelelő embereket - papokat és mind nagyobb számban civileket - találjunk a különféle területek irányítására, a konkrét tennivalók elvégzésére, amelyek gyakran olyan feladatok, melyekhez ők nálam sokkal jobban értenek. Az én dolgom ettől kezdve leginkább az, hogy a célokat világossá tegyem, és segítsem az embereket, hogy igazi keresztény elkötelezettséggel tevékenykedjenek.

A püspöki konferencia tagjaként vannak egyéb feladatai is: Ön a vezérigazgatója a Magyar Katolikus Rádiónak. Hogyan látja: az egyre nehezebb anyagi helyzetben, a nem igazán kedvező sugárzási lehetőségek mellett betölti-e hivatását az intézmény?

- Ma már nemzetközi szabályok korlátozzák a sugárzás energiáját, ez is oka annak, hogy rádiónk nem olyan jól hallgatható egyes területeken, mint annak idején a Petőfi adó, amelynek a frekvenciatartományát megvásároltuk. A mobiltelefonok és a széles sávú internet elterjedésével nagyon megnövekedett az adást zavaró "elektronikus szmog" is. Hatása jelentős: levelek sokasága bizonyítja ezt. Ugyanakkor rengeteg olyan visszajelzés is érkezik, hogy valaki nem volt vallásos, vagy talán ma sem az, de szívesen hallgat minket, mert itt emberséges hangot talál, botránykrónikák helyett híreket hall, itt hírértéke van annak is, ami jó és szép. Sokan vannak, akik kisebb-nagyobb összegekkel is támogatják a rádió alapítványát. Ezek az adományok és nagyobbrészt természetesen a püspöki konferenciától folyósított pénz teszik lehetővé, hogy a rádió betölthesse hivatását: színvonalas, keresztény szellemiségű közműsor-szolgáltatóként szolgálja a preevangelizációt.

Ön a püspöki konferencia karitászbizottságának elnöke is. Egy szegény ország szegény egyházának a karitászszervezete sem lehet gazdag. Kiknek és mennyit tudnak segíteni?

- Sokkal kevesebbet, mint szeretnénk, sokkal kevesebbeknek, mint ahányaknak szükségük volna rá. De sokkal többet annál, mint amennyi szó esik erről a tevékenységről a médiumokban. Ott és azzal segítünk, ahol és amiben tudunk, központi szervezetünk és egyházközségi karitászcsoportjaink révén egyaránt. Intézményeink révén nagyobb akciókkal, mint a Srí Lanka-i szökőár áldozatainak, és szerényebb adományokkal is. Még gyakrabban azzal, hogy a karitászcsoportok tagjai rendszeresen látogatják a betegeket, a magányos öregeket. A legkisebb adománynak, emberi gesztusnak is jelentősége van. A karitász az, ami a legtöbb ember szemében leginkább hitelesíteni tudja az egyházat. Krisztus szeretetét, szabadító örömhírét kell továbbadnunk a templomban és a templomon kívül is, szavainkkal és minden cselekedetünkkel. Mi más volna a dolgunk?

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu