Nagycsütörtök után

Az eucharisztia megalapítását Jézusnak egy olyan mozdulata kíséri, amelyet újra meg újra ismételnünk kellene. A hit és a cselekvő szeretet gesztusa együtt válik teljessé. Lábmosásról beszélünk, de ez a lehajlás - és nem leereszkedés - mozdulatával kezdődik. E jézusi tettnek van-e vonzása a mi életünkben?

Giotto: Lábmosás

Péter nem érti e gesztust, ellenáll. Megütközést kelt benne, hogy Jézus, a Mester letérdel egy bűnös ember elé. Az apostol ugyanis ismeri lelke állapotát. S a nagycsütörtök élményével gazdagabban sem válik bűntelenné. Még csak ezután tagadja meg Jézust.

Eszünkbe jut-e nagycsütörtökön a Jézus-követő és a többi bűnös ember viszonya? Nem idegenkedünk-e attól a Jézustól, aki lehajol ahhoz, aki vétkezett? Nem ahhoz, aki a templomban ül vagy gyónni megy, hanem például a bíráskodó társadalom által nyilvánosan és világosan elítélt tisztátalanhoz. Mert Krisztus őt sem hagyja ki a sorból. A mi szívünkben, akik az ő követőinek, az ő közösségének nevezzük magunkat, botrányt okoz-e a jézusi térdelés? Lehet, hogy napról napra megéljük az értetlenséget, pedig tudjuk, hogy a lábmosás nélkül nagycsütörtök befejezetlen ünnep. De ne feledjük: ez a nap nem azt üzeni, hogy hűségessé válik, akihez lehajoltál. Mintha elvárhatnánk a hálát. Lehet, hogy még ma ő is elárul téged.

Van úgy, hogy érezzük: hiányzik valami az ünnepünkből? A hallelujás, körmenetes, éjszakába nyúló szertartásról hazatérve, a szépen terített asztalhoz ülve eszünkbe jutnak-e azok, akik számára a szép ruha, a jókedv, az ünneplés nem megszokott fogalmak? S ez vajon megkeseríti a szánk ízét? Vagy felállva az eucharisztia asztala mellől teljessé tesszük ünnepünket?

Képesek vagyunk-e akár a belénk ivódott, néha kényszerű előítéleteket lebontva mégis gyakorolni a jézusi mozdulatot? Mert alapvetően ez a kérdés - ez a keskeny út.

Persze attól, hogy felismerjük, még nem könnyű járni ezen az ösvényen. Nagyon nehéz: egy olyan társadalomban, amely mégiscsak a siker, a csillogás köré szerveződik. Sohasem volt egyszerű tartani a jézusi irányt. Ezt is gyakorolni kell, mint a hitet. Különben kiüresedik, kihűl az ember szíve.

A Mester nyomát keresve azt is tudhatjuk: a nagycsütörtöki lábmosást még nem az ünnep derűje követi. A lehajlásban nem jelenik meg a siker, a fény, a tündöklés. Ez a mozdulat a szenvedésben való eggyé válásba torkollik. Számunkra is csak felsejlik az öröm, a feloldás nem e világi távlata.

Egy hajléktalan barátom, Nikodém Miklós versét olvasom. Ő több mint egy évtizede él az utcán.

Látod Uram

Ma reggel sem

Imádkoztam

Hozzád

S nem köszöntem meg

Hogy pihentető édes álmot adtál

És azt sem

Hogy a ködös reggel elszomorított

S az út harmatos porában

Sárként láttam meg Bűneimet

Lábaidhoz dobom ím

Szégyenem fekete köpenyét, hogy a

Virágvasárnapi nagy jöveteledre

Fehéren teríthessem

ELÉD

Vecsei Miklós

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu