Czigány György

Tíz mondat verses vándorútról

Szilból való lány volt a nagyanyám: Sölétormos Viktória, apám volt az első fia - írtam egyszer verskezdetül. A háború nyomorúságai után Szil mellett, Kistata falucskában, rokonoknál éledeztünk 1946 júliusában: tizenöt éves voltam, nem sejtve még, hogy néhány héttel később a Gellért-hegy tetején, az ünnepi, szabadtéri szentmise végén Mindszenty József hercegprímástól vehetem át háborús novellámért (a Zászlónk pályázatának résztvevőjeként) az első díjat. Itt, Kistatán még a cséplőgép érdekelt, messziről egész nap hallottam álmosító dúdolását-dohogását - hamar meg is írtam versben, hogy "csépelnek, búg a gép, huhogó zajt verve, nehéz a levegő, gyilkos por száll szerte, alkonypiros fényben mind aranyként ragyog, míg a messzi felhők, elfödik a napot."

Csakhogy a szomszéd kislányt, Hédit is elfödte előlem az este: Csornára szekereztek vele a nagyszülőkhöz, így azután másnap reggel útra keltem, vándoroltam órákon át, itt-ott földeken, kukoricásokon átvágva, hogy azért estére visszaérjek. Amiért mentem, annak oka nem volt valótlan, ugyanis Új Ember újságot akartam vásárolni Csornán hű olvasóként s reménybeli szerzőként, hiszen Pénzes Balduin főszerkesztőtől már biztató sorokat is kaptam, melyek a némileg Francis Jammes hangján született szonettem terzináit is visszaidézték: Ibolya... ó, a nagyvilág úgy lát-e / mint szentek ajkán elsuttogott Ave, / Szent Szűz szemtükre vagy, nem hiú Éva / és nem elkoptatott, üres verstéma / Isten-mosoly vagy, lelke minden dalnak, / így nézlek, ég-mosoly kéknek s igaznak...

A szívet megdobbantó esély mégis az volt, hogy Csornán bolyongva esetleg találkozom a kislánnyal, akinek sárgabarack fényű bőre még sötétedéskor, fogócska közben is mintha kicsit világított volna. Neki már fölolvastam nosztalgikus, Arany János "dallamai" mintájára született Cseresznye és dió című költeményemet az elmúlásról, ebben ilyen négy sor állt a vers közepén: "feledi a tavaszt a nyár, / más gyümölcsök, újak érnek - / hej, más íze volt az első / piros-páros cseresznyének..."

A csornai vasútállomás veszteglő tehervonatából harmonika szólt, orosz katonák vágyakoztak haza valahova talán Ukrajnába, míg lelakatolt vonatok indultak az ismeretlenbe magyar foglyokkal, katonákkal. A kislánnyal nem találkoztam, de Új Embert sikerült szereznem, irgalmatlanul, gyönyörűen sütött a nap. Itt fogant meg az a Vándordal, amit azután csak a forradalom utáni években fogalmaztam meg véglegesen:

ezt az országot józanul kell szeretni

mint hős kezét favágó apánknak

ezt az országot egyszerűen kell szeretni

mint gyermeket aki vérünkből való

ezt az országot szerelmesen kell szeretni

mint a forró földeken kapáló lányokat

ezt az országot megsiratva kell szeretni

mint a tarka temetőt mely anyánkból virágzik

ezt az országot leborulva kell szeretni

mint suttogó párunk könnyeit melyekkel eltemet

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu