Az Olvasó írja

Pestről Dióspusztára

Újra megkondult a pesti Városliget szélén, a Felvonulási téren egykor délcegen álló és Rákosi Mátyás által felrobbantatott Regnum Marianum-templom kisharangja a felújított dióspusztai kápolnában.

1951 őszén, hat évvel a háború befejezése után hatalmas detonációk rázták meg az őszi esték csendjét a Damjanich utca környékén. Nyomasztó légkört teremtettek, mivel templomot robbantottak - ami aztán az elmúlt kommunista rendszer egyházüldözésének szimbóluma lett. Az egykori fényképek tanúsága szerint július 29-én nagy tömeg vett részt az utolsó szentmisén, tömve volt a templom a fényképek tanúsága szerint.

Augusztus elsején kezdték el bontani a templomot, amely nem adta meg könynyen magát. Alapjai betonból készültek. Ezért kellett a végén felrobbantani.

A magyarság hálából, fogadalmi templomként emelte a Szűzanya tiszteletére, mert sikerült leverni a kommunista Kun Béla vezette 1919. március 21-i proletárdiktatúrát. Nem csoda, hogy szúrta Rákosi szemét. A Regnum Marianum (magyarul: Mária Országa) elnevezés Szent István cselekedetére utalt, aki utód hiányában Máriának, a Szűzanyának ajánlotta fel halálos ágyán az országát jelképező Szent Koronát. A templom körül papi közösség alakult, amely a templom nevét viselte, és amely a kommunista időkben a "föld alatt" sok keresztény család hitét mentette át. Több pap közülük börtönbüntetést is vállalt azért, hogy a jövő egyházát, a jövő ifjúságát keresztény hitre nevelje. Az idősebbek jól ismerték, mit jelentett a vallásszabadság az előző rendszerben. Ez a közösség két főpapot is adott az utóbbi időben a magyarságnak, Balás Béla kaposvári püspököt és Bábel Balázs kalocsai érseket.

Rajkai István plébános, Somogyapáti

Hol vagy, én szerelmes Jézus Krisztusom?

Nagyon elszomorít, amikor némely - különösen újabb - templomban azt látom, hogy a tabernákulum nem a szentély közepén áll, hanem valahol oldalt szorítottak számára helyet. Néha egyenesen keresnem kell, hol is van a szentségház. Belépek a templomba, térdre borulok, de hova forduljak? Az ilyen templomokban, ha liturgián veszek részt, hogy láthassam a tabernákulumot, végig a liturgia alatt kénytelen vagyok oldalra fordítani a fejem, ami nagyon visszás dolog. De egy templomban nem tudok nem az Istenre nézni. Ha ott van az Isten, hogyan tudnék elnézni mellette?!

A tabernákulum ilyen elhelyezésének is nyilván van magyarázata. Isten előtti őszinte hódolatunk nyilván nem függhet attól, hol van Jézus lakhelye a templomon belül. Az Istent szerető lélek oda tud simulni Istenhez, ha a Jézust rejtő tabernákulum éppen nincs is szem előtt. - De tegyük föl magunknak őszintén a kérdést: ha egy nagyon tisztelt és szeretett vendég érkezik hozzánk, a lakásunkba, vajon nem a legelőkelőbb hellyel fogjuk megkínálni? Azt hiszem, igen. Sőt, mi sem természetesebb. És miután átadtuk neki a legelőkelőbb helyet, továbbra is ő van figyelmünk középpontjában.

Akkor hát miért van az, hogy egyre több templomban az isteni vendéget nem részesítjük hasonló tiszteletben? S miközben az eucharisztikus Jézust félretoljuk, a szentély közepén díszes székek sorakoznak pompás kivilágításban. Gondolunk-e ilyenkor arra, hogy az igazi fény az Oltáriszentségből árad? Gondolunk-e arra, hogy Jézus azért van éjjel-nappal közöttünk az Oltáriszentségben, hogy szeressen és szerethessük őt? Ha igen, ha minderre gondolunk, akkor a szívünk magától értetődően odahelyezi a tabernákulumot a templomszentély közepére. S ha a szívünk odahelyezte, akkor a kezünk is megteszi ezt.

Milinszki Márton, Tát

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu