Múltidéző

"Apu"

Unokám szokásos felfedező kúszásai eredményeképp az egyik könyvespolc alól ütött-kopott papírdobozt bányászott elő. Benne családi fényképek és apósom néhány levele. Amint feleségem felolvasta az egyiket, látni véltem a szelíd mosolyú, kissé kopaszodó öregurat, akinél békességesebb, bölcsebb, jobb szándékú embert azóta sem láttam.

Bicskei tanár voltam, amikor osztályom szülői munkaközösségének fölöttébb aktív elnöke, kedves és szigorú hölgy ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem: itt az ideje, hogy megnősüljek. Egyetértőn bólogattam. "Na és van jelöltje?" Bólogattam, van. "Mivel foglalkozik?" Mondtam: orvosegyetemre jár. "És a szülei?" E kérdés is mutatja, hogy szívén viselte a sorsomat. Apósom gyermekorvos - válaszoltam. "Hogy hívják?" Megmondtam a nevét: Lukács József. Döbbenten nézett rám: "Ő gyógyította meg Marikát." Ezen nem csodálkoztam, jövendő apósom nagymarosi nyaralójának lépcsőháza telis-tele volt az általa gyógykezelt és meggyógyult gyerekek fényképeivel. Egy eredményes életút galériája...

Valamiképp elterjedt, hogy jövendőbelim édesapja kiváló, közszeretetnek örvendő, hálás szavak kíséretében idézett, számtalan helybéli gyereket is az egészség útjára vezető orvos. Szerintem neki köszönhettem tekintélyem rohamos növekedését. Szellemalakja fölöttem lebegett szeretettel és védelmezőn.

Életem egyik nagy ajándékaként mellette ülhettem a családi ebédeken, vacsorákon. Miközben zordon viták kerekedtek a gyermekek neveléséről (természetesen németül, hogy a gyerekek meg ne értsék), odasúgta: "Menjünk ki, öreg, a tornácra!" Kilopakodtunk, s a karosszékben elfészkelve a csillagokat néztük, amelyek különösen éles fénysugárral vonták be alakját. Nagyokat hallgattunk, soha nem beszélt fölöslegesen. De amit mondott, azt megjegyeztem, s néha döbbenten szembesülök szavaival, amelyek belém ivódtak, s nem fakultak el máig sem.

Betegsége kényszerítette nyugdíjba, de évekkel utóbb is hívogatták telefonon a benne reménykedők és bízók. Mi mindenesetre őt figyeltük, ha valamelyik gyerekünk beteg lett. Üldögélt ágyuknál és figyelte lázrózsás arcukat. Végtelen nyugalommal és bölcsességgel szemlélődött. Nyugalma ránk is átsugárzott, tudtuk: ha ő ott van, nem lehet baj. Nem is lett. Valamelyik lányunk kólát kért. Tanácstalanul nézelődtünk. "Adjatok neki, ha azt kíván. A kóla gyógyít!" Ez a mondása legenda lett. Ezt ismételte Mária, legnagyobbik lánya is, aki ugyancsak tüneményes gyermekorvos volt, s ma már a mennyek országában gyógyítja a beteg angyalokat.

Mindenki apunak hívta. Igazi pater familiasként nézelődött a család egyensúlya és békéje fölött. Kora reggel kelt, botjára támaszkodva leballagott a templomba. A szentmise után a nagymarosi öreguraktól keretezve, meg-megállva, homlokát törülgetve sétált föl az izzó hőségben. Megsüvegelték, Nagymarosnak is nevezetessége, gyerekeinek gyógyítója volt.

Hűvös, kicsit sötét szobácskájában hallgatta az udvaron hancúrozó gyerekek kiáltozását, vagy levelet írt. Apámmal való csodás levélváltása az Új Emberben jelent meg. Mindketten a lélek egészségének is szószólói voltak, rokonlelkek.

Máig hiányzik a bölcsessége, higgadtsága, szeretetre hangolt személyisége. Igazi "békebeli" ember volt, ma már alig-alig akadnak ilyenek. Néha eltöprengek, vajon melyik csillag az övé, melyikről figyel és segít minket. Biztos, hogy saját csillaga van, mint a kis hercegnek, mert ő is a szívével látott.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu