A szalakóták és az el nem lopott forradalom földjén

Két víz közén

Véget ér az út. Mintha semmi nem vezetne tovább, amikor azonban kiszállunk az autóból, s fölkészülünk a "civilizációmentes" életre, egyre erősödik bennünk az érzés: mintha éppenséggel most kezdődne valami. Alig indulunk el a napsütéses, ám enyhítő széllel járt időben, hirtelen madár röppen föl mellettünk. Mi volt ez? - álmélkodunk a türkizkék és a rőt vörös színhessenésen. Talán csak nem...? - nézünk egymásra kérdőn, s lassú mozdulatokkal letelepszünk a homokos út szélébe. Mozdulatlan figyelünk: hátha visszatér.

A szalakóta visszatér

Arcunkba csap a friss szénaillat. Fölöttünk a magasban pacsirta áll a levegőben. Szinyei Merse Pál festménye jelenik meg: a képről szinte hallani a hangot, érezni az illatot. A fűből pedig erős cirpelés tör föl. Fogadj be, világ! - fekszünk mozdulatlan, s Gyurkovics Tibor életet és halált átfogó könyörgés-ima költeménye hallik - bentről szól kifelé -, amelyben a lét-botlásos ember ilyen halált, ilyen átmenetet, ilyen továbblétet képzel magának: elfakadni a virágillatos réten.

Zöld nyugalomban

Egyszer csak körözve megjelenik körülöttünk: türkizkék hasával és vöröses hátával. Óvatosan fordul rá a fényképezőgép lencséje: igen, ez ő, a szalakóta. S fölhangzik bennem óvodáskorom együgyű dalocskája: csip-csip csóka, vakvarjúcska. Mert a szalakótát így nevezik a népnyelvben, talán azért vakvarjúcskának, mert valóban a varjúfélék közé tartozik, s amikor megzavarják nyugalmában, olyannyira megzavarodik, hogy tájékozódásában vakká válik.

A csikós arcán figyelem, elszántság, bátorság, koncentrálás...

Mennyi ideig vártunk rá? Talán egy óra is volt? Mit számít. A vándor - aki a látványosságokat nem idegenvezetői utasításra kipipáló, teljesítménykényszerben szenvedő turista - nem törődik az idővel.

Ősmagyar szürkemarha-gulya

Levetjük ingünket, leoldjuk szandálunkat, úgy haladunk tovább a fehérnyaras fákkal és fenyőkkel tarkított ősborókás felé, ahol borzaslen, homoki kikerics, homoki nőszirom, gyapjas csüdfű és piros madársisak látványa fogad. Mindez különös, ha belegondolunk, hogy tenger mélyén barangolunk.

Pongrátz Gergely: 56-os ifjúsági tábor épül itt

A tenger persze földtörténeti ismeret. A Pannon beltenger alján járunk, a Duna-Tisza közén, azon a tájon, amelyet Kiskunságként tart számon a honismeret. Később, a tenger visszavonulása után nyugatról a Duna, keletről a Tisza árterezte, s itt, középütt, mintegy két kilométeres szélességben buckavonulat alakult ki, a legnagyobb áradások idején is megmaradván szárazföldnek.

340 kicsiny fekete márványtábla

Két víz közén járunk - bugaci puszta néven hirdetik e tájat, s csalogatják bőgatyás csikósokkal (tschikosch-sal, gulasch-sal és pusstaval) a vendégeket: karikás ostor, betyárkiáltás, ötös lófogat hátán nyargaló lengőgatyás magyar. A bemutatóra várunk, közben arról beszélgetünk a csikósokkal, hogy az imént említett giccs-romantika helyett valahogy másként kellene e táj ízét, szépségét, a régi pusztai ember életének emlékeit hirdetni.

Bugaci fatányéros

Hiszen - búslakodunk el ezen, s már elhatározzuk (a búslakodás hatására), nem keressük föl az izsáki pálinkamúzeumot - néhány esztendeje egy önmagát felvilágosult, értékmeghatározó fővárosi polgárnak tartó személyiség a magyarokat a bőgatyával és a fütyülős pálinkával azonosította: amit ezen a tájon éppenséggel hirdetnek. Mintha azt mondta volna: ennyi a magyar: bugris paraszt.

De ezek a gondolatok már túlságosan messzire vezetnek, s fölértékelnénk az ilyen gyalázkodó semmi-nyafogást, ha továbbra is ezzel foglalkoznánk, inkább élvezettel hallgatjuk Abonyi Évát, aki lelkesen beszél a tanyasi életről - néhány esztendeje telepedtek ki a faluból -, s arról, hogy nagyapja és nagybátyja, akiknek emléktábláját szemlélhetjük az istálló falán, mennyi mindent tettek a magyar - bugaci - ménes és fogathajtó sport érdekében. Éva nagyapja - nem titkolt büszkesége érthető, amikor mondja - 1976-ban egyéni világbajnoki címet szerzett, s már az sem zavar, amint a szikár csikósszerepben lovagolók arcát nézem, hogy közben a hangszórókból az operettdallamok monarchiás hangulatot kölcsönöznek.

Amikor kicsi voltam, mondja Abonyi Éva, zengett a puszta a ménestől - s azután csönd, és szégyenkező fájdalommal mondja, hogy a télen is "sok jó lovat" vittek Kiskunfélegyházára, ahol olasz vállalkozó üzemelteti a vágóhidat. Jobban megérte a derék paripákat húsfeldolgozásra eladni, mintsem lovagolható lóként használni.

Egyszerű számadat: 11 488 hektár a bugaci puszta, s a zöld nyugalomban a szélfútta bárányfelhőket nézem. Már régen eltűnt belőlem a megvolt - minek nevezzem? - előítélet a bugaci pusztával kapcsolatban. 1956-ban még harminckét széles törzsű, körbelombú tölgyfa állt azon a helyen, ahol mára öt maradt - mutatóul a Kárpát-medence alföldjének őshonos fájából.

A Duna-Tisza közi homokhátság hétezer-négyszáz négyzetkilométernyi terület. A Duna fölött harminc, a Tisza vízszintjéhez mérten negyven méterrel járunk magasabban. Ha a vándor nem tudja, gondolhatná, beérve a homokbuckák fenyőgyanta-illattól áthatott, rebbenésmentes vidékére, hogy valamely távoli, egzotikus világban jár, amelynek megtekintéséért semmi-sok pénzt nem sajnált.

A távolból még hallani a külföldiek által mindig megtapsolt lovasbemutatót kísérő ostorpattogást. A karikás ostorral azért csördítettek a csikósok nagyokat a lovak mellett, hogy így szoktassák őket a puskaropogásra. Vajon hány magyar iskolásgyerek ízlelte meg a Kiskunság - alföldi síkságában is gazdag - látványédességét? S eszünkbe jut, amit útnak indítónk, egy szépséges kun-magyar leány mondott - hatalmas bogárszemével, nyújtott, kiugró arcvonásaival: a látogatók hetven százaléka külföldi, tehát kevesebb, mint egyharmada magyar.

Mintha szégyellenénk honi önmagunkat. Évtizedeken keresztül osztályszempont szerinti hazaszeretetet ültettek a gyerekek fejébe, s 1990, az úgynevezett rendszerváltás után még rosszabb következett: magyarnak lenni értéktelen ócskaság. Ha Bugacra mész, magad is amolyan bugaci paraszt vagy - mintha sok "okos" beszéd ezt sugallná.

Pedig Bugac a tágasság gyönyöre, s amit ma idegenforgalmi közkívánatra mutatványként előadnak ott - annak mélyén is megláthatja a figyelő elme az önazonos pusztai ember egykori életének rajzolatát.

Robog az ötös lovasfogat, a hátsó két paripa hátán egyensúlyoz a csikós: rettenetes vágta. Napjában többször előadott rendkívüli mutatvány. Nézem a csikós arcát: figyelem, elszántság, bátorság, koncentrálás, teljes odaadás. Minden egyes pillanatnak és mozdulatnak tétje van.

Nem tudok szabadulni ettől az arctól. S amint néhány kilométerrel odébb bekanyarodunk egy tanyára, s elénk jön egy idős ember, lassú, de energikus mozgásával, az ő arcában ugyanezt látom: figyelem, elszántság, bátorság, koncentrálás, teljes odaadás - és tisztaság. Melyikük tanulta a másiktól? Azt gondolom, mindketten egyazon forrásból: a nemzeti kultúrhagyományból öltötték magukra a jellemet.

Kiskunmajsa mellett, Marispusztán a hetvenegy esztendős férfiember, négy szívinfarktussal mellkasában: Pongrátz Gergely. S a találkozás pillanata adta meghökkenő meglepetés mondatja velem az őszinte köszöntést: Üdvözlet a magyar szabadság hősének!

Mennyien ismerik e hazában Pongrátz Gergely nevét? S azt, mit cselekedett ő, a frissen végzett agrármérnök öt testvérével együtt 1956-ban Budapesten, a Corvin közben? Október 23-án gimnazista koromban nem hagyhattuk el az iskola épületét, és minden írógépet belügyesek pecsételtek le napokkal korábban - 1956 rettegett szó volt, 1990 óta pedig 1956-ot folyamatosan ellopni igyekeznek.

"Nem hagyom a forradalmat ellopni!" - mondja halkan Pongrátz Gergely abban a korban - ez a mi jelen időnk -, amikor lassan ott tartunk, hogy 1956-ot szocialista, baloldali forradalomnak állítják be - és a Corvin köziek, a Széna tériek, a pesti srácok tette bűnöző lumpenek grasszálása.

Kiskunmajsa, Marispuszta 244. Megjegyezni való cím. Az ország egyetlen - magánadományokból fönntartott (mert erre nem jut közpénz - nem jut?!) 1956-os múzeuma. Pongrátz Gergely eladta az amerikai emigrációja alatt megteremtett arizonai sertéstelepét, s annak ára ott látható - 1956-os emlékek formájában. A házat Klebelsberg Kunó vidéki népiskolákat építő mozgalma idején emelték, s néhány esztendeje kiskunmajsai 56-os bajtársát, a Széna téren harcolt Szirmai Istvánt meglátogatva kapta Pongrátz Gergely az ötletet: ha Budapest elüldözi (mert elüldözte, mint ahogyan a szívsebész professzortól megvonták a gyógyítás jogát, mert október 23-án Pongrátz Gergely fölkérésére emlékbeszédet mondott a Corvin közben), a forradalom múzeumát telepítse Kiskunmajsára.

Népiskola - ma múzeum. Múzeum - tehát népiskola. Tanuld meg, magyar ifjúság, a múltadat, hogy a hazugságot képes legyél lehántani magadról, amely hazugságban csak elveszhetsz, és térj át az út túloldalára, ahol az 56-os kápolna hív, Csete György építész robbanógránát-emlékű tornyával, s benne 340 kicsiny fekete márványtáblával. 338-on név, a születés és a felakasztás időpontja. Két üres lapocska azok emlékére, akiknek halála tudott ugyan, de a nevet és a halál időpontját elfödte az egykori hatalom bosszúja.

Most ötvenhatos ifjúsági tábort épít Pongrátz Gergely, hogy "határon belüli és határon túli gimnazisták, akik történelemtanárukkal ide jönnek, egymástól tanuljanak hazaszeretetet" - és elsírja magát Gergely bácsi. Erős sírás ez.

A kápolnában - fölszentelése óta - tizenhét keresztelőt tartottak, hárman itt járultak először szentáldozáshoz, volt már aranylakodalom szentmisés megünneplése - s rövidesen esküvő is lesz.

Igaza van a költőnek: "jelképek erdején át" vezet az ember útja. Ötvenhat halottai fölött házasodnak, gyermeket szülnek, keresztelnek. Ez a válasz a nemzetpusztító kegyetlen és nyálas ideológiákra.

A csikós arca és Pongrátz Gergely arca. Vándor, jöjj el e tájra, nézd meg jól mind e kettőt, s akkor majd egyre növekszik benned annak tudata, miért kellett elérkezned ide.

Elmer István

Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu