Királyi vidék ez

Visegrádtól Pilismarótig

Valahányszor elérkezem a szűkülethez, ahol a Duna és a hegyek oly közel kerülnek egymáshoz, hogy éppen elfér a műút, mindig körbekerít az érzés: itthon vagyok. Megérkeztem: birtokolom a tájat, s benne gyermekkorom torlódó-hullámzó élményvilágát. A benne-lét és a rálátás kettősségével. Nem kerültem volna ide, ha a történelem akaratos hatalma ki nem ebrudalja a családot addigi életkörnyezetéből a huszadik század közepe táján. Így lettem falusi gyerek, ahogyan nevezik a tájat: a királyi vidék lakója.

Beatrix királyné reneszánsz kertjét jövőre már látogathatják a turisták

Megállunk a völgynél. A döngölt földúton néhány száz méter, s elérjük a házat, amelyben valamikor az ezerkilencszázhatvanas esztendőkben jártam. Barátom édesapja, református lelkész, engem is magával vitt, s máig emlékezem: megálltunk az egyszerű építésű fakapu előtt, Magyar Laci bácsi csöngetett vagy beszólt talán, mire egy hajlott hátú, vékony, magas férfi jött elő a házból, szürke szvettert viselt, fején félrecsapott lapos sapka... azután? Ennyire emlékezem az Áprily Lajossal való találkozásból itt, a völgyben, ahová idős korára visszahúzódott, az én itthon-létem első földrajzi pontján, Visegrád előtt, a Kisoroszi révvel szemben.

Királyi lakoma 1335-ből - panoptikum a fellegvárban

S már mondom üzenetét a völgyből ennek a szelíd-egyszerű, balladásan mélyen Erdélyből szakadt költőnek: üzenem a völgyből, emberek, hogy olvad a hó és szól a madár és nő a fű és földről emelkedik a béke...

Dömös fölött a zuhatagos Rám-szakadék várja a gyakorlott turistákat

Magyar Laci bácsi, hogy három gyermekét eltartsa, raktárosi munkát vállalt a helybéli termelőszövetkezetben. A párttitkár egyszer meggyanúsította: hogyan lehet a nép vagyonát egy lelkészre bízni, s ezért elbocsájtását kezdeményezte. Mire másnap a téesz-tagok közül senki nem ment ki a földekre. Református, katolikus, egyre ment. Harmadnapon (!) ógva-mógva Laci bácsiért üzentek. Soha nem volt Maróton a köz vagyona olyan jó kezekre bízva.

Ebben a pincehelyiségben írták alá 1991-ben a visegrádi hármak egyezményét

S azután föltekintek a Sibrik-dombra. Ez már Visegrád. Odafent rómaiakat látok. Elképzeltem őket az ezerkilencszázhetvenes évek elején is, amikor mennyit sétáltam errefelé. Ismerem a köveket, a Sibriken az egykori római castrum, azaz erődítmény falait, mint ahogyan lenn a Duna-parton a burgusokat, az őrtornyokat. A birodalom keleti határvonalát jelentette a Duna. Az őrtornyok látótávolságra épültek egymástól - Aquincumtól végig nyomon követhetők a megmaradt alap-romok a Dunakanyarban -, s nagyobb távolságra erődítményeket emeltek a burgusok ellátására.

Itt élt 1874-től a szabadságharc kiváló tábornoka, Görgey Artúr, háttérben a Salamon-torony

Az egyik ilyen a Sibrik-dombi, s miközben dalol a táj bennem, elképzelem, amint tűz- és füstjelekkel ment a hír a folyó partján. A leírások szerint egyetlen óra alatt eljutott így az üzenet a mai Óbudáról Bécsbe...

Ebben a villában formálódott az 1867-es kiegyezés gondolata

A domb alatt, szemközt a visegrádi hajóállomással, a kőfalat befutó repkény eltakarja a táblát a turista szeme elől. Ám mégis látom az egykori jelenetet: a Budapestről érkező hajó kikötése után lelkükben nekibuzdult honfiak - a tizenkilencedik század utolsó harmadában barangolunk - követ ragadnak, s a hajóállomással szemközti ház ablakát célozzák-dobják be, miközben szájukat szitokszó hagyja el, amellyel az árulót becsmérelik.

A ház Görgey Artúr vértestvérének háza, aki 1867 után, amikor a klagenfurti száműzetés véget ért, befogadta a szabadságharc legendás tábornok-vezérét. Milyen különös: Görgey a nemzeti vesztés és veszteség, az árulás médiuma lett, miközben a legnagyobb jellemek és hadvezérek közül való. Ilyen a közösség emlékezete: fájdalmára, kínjára áldozatot kell találnia, s erre - úgy tűnik - a nagyság lerántása mutatkozik kielégítést adónak. A kicsiny, a valóban áruló annak nevezése nem ad kielégülést.

Látom, amint Görgey Artúrhoz ebbe a házba kopog be a jurátus-hallgató, kabátja alatt az árulónak szánt éles pengével. S amikor eltelik a délelőtt, s Görgeynek a hajóval Pestre kell utaznia, a jogászhallgató vele tart - immár lelkes híveként.

S Görgey egy őszi napon fölfelé néz, a középkori vár romjai között rendezett tűzijátékot figyeli - a kor lehetőségei szerint a falak mögé napok óta összehordott, és meggyújtott száraz rőzsekötegek nyújtotta fény- és árnyjátékot. S néhány száz méterrel odébb, egy másik udvarházból ugyanezt figyeli egy idősebb férfi, tiroli nadrágban. Az ő tiszteletére rendezték a látványosságot. Ferenc Józsefnek hívják. De a két férfi - hiába csupán néhány száz méter a távolság - nem találkozik soha, mindkettejük 1916-ban bekövetkezett haláláig.

Utazó, a tájban ne elégedj meg a bedekerek tárgyszerű, ám felszínes ismereteivel. Keresd meg a táj lelkét, s benne magadat. Mert ez az igazi látnivaló. A valódi utazó nemcsak kifelé tekint, hanem befelé is pillant, ha látni kíván.

Így látom Iván bácsit Visegrádon, a legnagyobb magyar tengerjáró hajó kapitányát (amikor még volt tengeri flottánk), s fölrémlik igaz-mesélő hangja arról, hogyan hozta ki 1967-ben az elaknásított Szuezi-csatornába rekedt hajót a Vörös-tengerre, azután meg arról mesél, hogy egy fiatal matróz esténként - amikor végzett a fedélzet fölmosásával - a hajókorlátnak dőlve nézett a messzibe... Az élő magyar költészet bástya-tömbös alakja forgatta lelkében ott a szót: Döbrentei Kornél.

S már figyelek, izgatottan, szívszorítva: vajon megpillantom-e Beatrix királynőt? Hiszen az ő kertjében járok, annak a palotának elzárt részén, amelyet Nagy Lajos és a Zsigmond-kor gótikus világa után reneszánszra formált Mátyás király. Giovanni Dalmata Hercules-kútja ma vizet csörgedeztet - állítólag Mátyás idején, amikor hatalmasságával és gazdagságával kiállni akart, bort csordogáltattak a vízköpők. Máshonnan hozott jóféle vöröset vagy fehéret, mert a szőlőkultúra ezen a tájon csak a tizenkilencedik században telepedett meg, ám a filoxéra járvány rövidesen el is tüntette.

A palota borospincéje üres. Ma ez is elzárva a nagyközönség elől, mint ahogyan Beatrix föltárt és az európai reneszánsz kertek mintájára helyreállított magánkertje, azon túl pedig a palotakert, benne az ásott kúttal, amelyből dinnyemagok is előkerültek a közelmúltbéli föltárás nyomán. Bizonyára hűteni engedték a kút mélyére a dinnyét valamikor a tizennegyedik században, de ügyetlenség folytán az befordult a kútba. S az emberi sutaság máris sok évszázada élt eleinket és bennünket oly közel hoz egymáshoz. Talán egy év múlva, ha a növények megerősödnek, a kert séta- és ámulattér lehet a látogatónak, s addigra egy másik kút fölé kerül a négy méter magas, méternél valamivel szélesebb, csodaszép Zsigmond-korabeli gótikus márványkút is.

A pincében tehát bor nincs. Neheztelek is emiatt Szőke Mátyás igazgatónak, mire ő humorra humorral válaszol: de aláírás annál több!

Bizony: 1991 februárjában itt írták alá a visegrádi hármak, emlékezvén az 1335-ös lengyel, cseh és magyar királytalálkozóra - amelyet odafönn a fellegvárban panoptikum-szerűen örökítettek meg - újkori szerződésüket.

Királyi helyről királyi helyre megyünk tovább. Ez utóbbiról azonban alig tudnak az emberek. Dömös néhány kilométerrel odébb, s ha a falu végén, ahol a prépostsági romokra figyelmeztető apró kiírást megleljük, föligyekszünk a dombtetőre, a derékmagasságú fű közt fölleljük az egykori királyi palota romjait. Szent László is letekintett innen - szeme és a mi szemünk előtt vet kanyarulatot a Duna, s a túlnani sziklás hegyoldalon barlangok tűnnek elő - valaha a rómaiak kereskedtek a birodalom határain túli "barbárokkal", eme üzletelés színterei is lehettek, később pedig remeték húzták meg magukat a látvány-megkötő Szent György-hegy oldalában. S talán oda vezet a ma még föltáratlan, királyi palotából induló alagút?

Magam fiatal koromban (amikor még egy s mást hittem-véltem a világról, s leginkább magamról a világban) egy hétig itt próbáltam ki a magányban szótlan lét, s bogyókkal táplálkozás önfölfejtő gyakorlatát. És sejtettem meg a végére: ameddig önmagamat keresem a világban, kizárólag önmagamat, nem juthatok el valóban saját lényemhez. Magamtól hozzám (ennyi összbölcsesség ülepedett meg bennem vénségemre) egy Másvalakin keresztül vezet az út: az egyetlen, a lehetséges, az értelmezhető.

Állok a királyi romokon, talpam alatt a részben megmaradt, s helyreállított, turistáktól nem keresett Árpád-kori altemplomon. Vajon mi történt itt 1063-ban? I. Béla királyra valóban rászakadt a fából ácsolt trónus, s lelte halálát, vagy rászakította mások hatalomakarása? Az időben a díszletek változnak, az ember lényege aligha. A mára tekintünk, ha a régi kövekre nézünk.

S ott, néhány dombbal és két kilométerrel odébb újabb római erődítmény, amely a legnagyobbak közül való, hiszen különben nem nevezték volna el Herculesről a rómaiak. Ám az egyedülálló múlt-emlék Pilismaróton föld alatt van, gyermekkorom Kis-hegyén, amelynek tetején a naspolyafa karéj-ágai közé fészkelve szőttem a magam élet-terveit (a szőttes mára elfeslett, s remélem, eme ittlét-szöveten át, amely a kor haladtával egyre áttetszőbb, tekintetem a Nagy Igazságra fogékony).

Az első világháború vetett véget az éppen hogy megkezdett kutatásnak. Gyerekkoromban szinte minden nap római kövek, római életek között játszottam s kalandoztam fantáziámmal. De nem csak ez mondatja: egyszer végre meg kellene kutatni azt a Kis-hegyet...

S már a tövében állok, Heckenast Gusztáv nyomdász (1848. március 15-ére függesztve ismerni illő név) nyaralójánál. Az emeleti szalonból zongoraszó hallatszik - én hallom az egykoron itt járt, s ennek emlékére művet is komponált Liszt Ferenc zongorajátékát. A hársfát nézem, az éppen virágzó hatalmasat, terebélyeset, amely alatt (nem puszta legenda!) valamikor 1865 húsvétja előtt a jó időben egy bajszos férfiú írást fogalmazgatott. Deák Ferenc kiegyezést elindító nevezetes húsvéti cikkét írta itt...

Nem tudom befejezni, csak abbahagyhatom a szót az én földemről, az én királyi tájamról. De hiszen mindenkinek megvan a maga királyi vidéke.

Elmer István

Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu