Édes az élet

Újabban egyre gyakrabban gyötör a fejfájás. A múltkorjában is álmatlanul vergődtem emiatt. Éjfél már elmúlt, amikor rászántam magam, hogy bevegyem a csillapítót. Nem akartam lámpát gyújtani, a kintről beszűrődő fény elegendő volt arra, hogy a szekrényig eltapogassak. A lenti fiókban tartja a gyógyszereit a feleségem. Nyomban a kezembe akadt a már felbontott dobozka, a vizet is megtaláltam, utána visszafeküdtem. Megnyugodtam. Vártam a hatást. De nem az jelentkezett, hanem valami más.

A félelem!

Hirtelen döbbent belém. Olyan élesen, mintha szeget vertek volna a fejembe. Hátha nem is fájdalomcsillapítót vettem be az előbb? Más akadt a kezembe. Valami betegséget leküzdő ártalmas gyógyszer. Már éreztem is, hogy zsibbad a nyelvem.

A félelem furcsa érzés. Sötétben még ijesztőbb a hatása. Lámpát kellene most gyújtanom, de zsibbadt a kezem, meg sem tudom mozdítani. Fekszem csak egyre növekvő kétségbeesésben, azon töprengve, hogy vajon mi akadhatott a kezembe, ha nem aszpirin? Eszembe jutott, olvastam egyszer egy esetről, hogy valaki véletlenül halálos mérget vett be orvosság helyett. Mire rátaláltak, már halott volt.

Ilyesmit azonban kizártnak tartok a jelen esetben, mert mi nem tartunk halálos mérgeket a szekrényfiókban őrizgetett patikaládában. Nincs méreg a raktáron, hacsak véletlenül az orvosságok közé nem keveredett valami irtószer, de ez nem valószínű. Fel kellene kelnem, lámpát gyújtanom, kiáltoznom illene, esdekelve könyörögni az életemért. De érdemes? Vegyük csak számba, mi történhet? Mondjuk, valóban mérget vettem be, s meghalok. Elalszom, s nem ébredek fel többé sohase?

Elképzelem magam halottan. Ki nem képzelte el már magát így? Sápadt mozdulatlanságban, kihűlve, gyertyával a feje mellett. Talán már imádkoznak is értem, hallom az ifjúkoromból ismert panaszos sirámokat, amelyeket elcsukló hangon mond ájtatosan a siratóaszszony, a szomszéd Bözsike néni. Ó jaj nekem, jaj nekem!

Gyengülök közben, érzem határozottan, előbb a lábujjam zsibbad el, aztán már a lábszáraimat sem érzem. Most kellene felugranom, ez az utolsó lehetőségem, de ehhez már nincs elegendő erőm. És bevallom, akaratom se.

Azt írják majd rólam, hogy tragikus hirtelenséggel távoztam e világról, búcsúlevelet nem hagytam. A rendőrség majd nyomoz az ügyben, aztán feledésbe megy az egész. Ni, már várnak is rám! Nem tudom, mások ilyen esetekben mit éreztek, mit láttak, de én határozottan állíthatom, hogy láttam azokat, akik már vártak jövetelemre a túlvilágon. Ott volt a mama, ünneplőben, apám a kajla karimájú kalapjában, szeretett fiam vidáman, mögöttük a nagyapa és a többiek.

Rádöbbentem az ágyamon fekve, hogy nem is olyan nehéz meghalni, nem kell hozzá erő, mert ezekben a pillanatokban az ember már elernyed, döntésképtelen, nem tudok visszakapaszkodni az életbe, kívülálló erők sodornak egyre mélyebb vizek felé, és a világ zaja elcsendesedik. Előbb csak kint, aztán bennünk is. S lelkünkben, amely útra készen áll, ott libeg még egy ideig fölöttünk, aztán majd kihuny.

Valami neszt hallok a szomszéd szobából.

Aztán érzem a homlokomon a feleségem hűsítő simítását. A hangja nagyon távolról érkezik: lehet, hogy már az engem váró angyalok hangja.

"Köhögtél... Nem vigyázol magadra, édesem... Hoztam egy kis mézet, az jót tesz."

A kiskanálról csorog a számba. Temerini akácméz, otthonról küldték. Talán még nagyapa méhei hordták. Akácméz. Üzenet. Haza gondolok, az utcánkon akácfák álltak, és lehet, hogy most is rám várnak. Nyalom a mézet.

Édes az élet!

Illés Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu