Vértanúság a győzelem záloga

Az "egyház erejéről" Szent Péter székfoglalásának ünnepén

A Szent Péter-bazilika szentélyében, a régi, háttal miséző pápai oltár fölött látható a világ legnagyobb ereklyetartója. Gianlorenzo Bernini alkotása egy több mint két mázsa súlyú bronztrón, amely őrzi azt a valószínűleg Karoling-korból származó egyszerű trónszéket, amelyet a hagyomány Szent Péter székének tulajdonít. Hatalmas angyalok és a négy egyházatya a támasza e trónnak, latinul a katedrának. A bronzfoglalatban őrzött ereklyét, vagyis a faragott trónszéket tizennyolc elefántcsont lemez borítja. A kutatók szerint a trón ugyan IX. századi, de rajta az elefántcsont lemezek sokkal régebbiek, valószínűleg Nagy Konstantin császár trónszékéről valók. Vagyis e trónon ugyan nem ülhetett Szent Péter, de az ő tekintélyével felruházott utódai igen.

Szent Péter apostol, vagyis az első pápa székfoglalásának ünnepén (február 22.) érdemes elgondolkodni a kereszténység kétezer év óta tartó "sikertörténetén". Az első pápától a harmadik évezred küszöbéig hatalmas utat tett meg a kereszténység, és meghódította a világot, annak ellenére, vagy éppen annak árán, hogy több mint hetvenmillió vértanú életét követelte e közel kétezer esztendő. Köztük maga Péter, és valamennyi utóda, az első századokban. A kis zsidó "szektából", ahogy a kortársak nevezték, a világ legnagyobb vallási közösségévé vált a kereszténység. Közel kétmilliárdnyian vagyunk ma a világon, vagyis az emberiség egyharmada. A keresztényeknek pedig több mint a fele a mindenkori Pétert, vagyis Róma püspökét tartja legfőbb erkölcsi tekintélyének, Krisztus földi helytartójának.

Egy amerikai szociológus, Rodney Stark újfajta tudományos eszközökkel rekonstruálta a kereszténység kétezer éves útját a jeruzsálemi közösségtől a világegyház kialakulásáig. Napjaink új vallási mozgalmainak terjedési sajátosságait alapul vevő elemzése számos meghökkentő elemet tartalmaz, de összességében igen meggyőző. Közvetve találkoztam elméletével, egy olasz szerző, Antonio Socci ismertette tavaly megjelent Új üldözöttek című könyvében.

Stark először is cáfolja azt a sokak által ma is vallott álláspontot, miszerint a kereszténység attól lett meghatározó erő, hogy Konstantin császár államvallássá tette. Azt állítja, hogy a császár a kereszténység akkor már nyilvánvaló erejét és tekintélyes tömegbázisát óhajtotta felhasználni birodalma stabilizálására.

Az Apostolok cselekedetei szerint a keresztrefeszítést követő napokban százhúsz követője volt Krisztusnak, egy évtized múlva a keresztények száma mindössze ezer fő lehetett, vagyis a hatvanmillió lakosú Római Birodalom 0,0017 százaléka. Stark számításai szerint a század közepén másfél ezren, és a századfordulón is még csak nyolcezren lehettek. 150-ben azonban már közel ötvenezer, és 200-ban kétszázhúszezer a keresztények száma, ami még mindig csak 0,36 százaléka volt a birodalom összlakosságának.

A nagy ugrás 250 körül történhetett, amikor már 1,2 millió (1,9 százalék) volt a számuk, míg 300-ra elérte a hatmilliót, ami már azt jelentette, hogy a Római Birodalom minden tizedik polgára keresztény volt. A Krisztus-hívők különösen a nagyobb városokban koncentrálódtak, és ennek következtében számarányuknál láthatóbbak és befolyásosabbak voltak. Stark Konstantin megtérésének profán okát is részben e hatalmas növekedésre adott válaszban látja, mintsem fordítva. A szociológus szerint, aki a washingtoni egyetem professzora, 350-ben már közel harmincnégymillió, vagyis a birodalom ötvenhét százaléka volt keresztény, a növekedés a konstantini fordulat előtt és után körülbelül azonos mértékű volt. Ez igazolja, hogy nem a kormányzati "hátszél" számított, és nem a hatalom tette rá kezét a kereszténységre, hanem a birodalom vezetése került a kereszténység hatása alá.

S vajon a kereszténység terjedésére milyen hatással voltak az egyházüldözések, amelyeket a híveknek időről időre el kellett szenvedniük?

Ez az egyház növekedésének az igazi titka. A tömeges megtérések nem valami megtervezett tevékenység, vagy valami "ügyes" térítő módszer következményei. A keresztények - anélkül, hogy tudták volna -, a leghatékonyabb és ma is a legmodernebb "marketing" módszert, a személytől személyig haladó kapcsolatrendszert alkalmazták. S ez a kereszténységben rejlő dinamika nagy ereje. Behatolt a korabeli világ minden zugába és minden társadalmi rétegébe, kezdve attól, hogy Jézus találkozott Jánossal és Andrással 28 tavaszán a Jordán folyó partján fekvő Betániában.

Sok évvel később a birodalom nagyvárosaiban - Alexandriától Londonig, Cordovától Damaszkuszig - ugyanez a Jézus és a tanítványok közötti emberi kapcsolat hatott. A tanítványok a magával ragadó "Örömhír"-t meg akarták osztani barátaikkal, rokonaikkal, szomszédaikkal. Nem volt közös politikai elképzelésük. A keresztény közösségek nem kérdőjelezték meg az adott politikai hatalmat.

Stark megpróbálja összegyűjteni és értelmezni ennek a rendkívüli növekedésnek a profán, vagyis szociológiailag értelmezhető okait. Milyen következtetésekre jutott?

Először is a keresztények túlnyomó többségükben nem a társadalom peremére szorultak és nem az elnyomottak köréből verbuválódtak, mint sokan gondolják ma is. Soraikban kezdettől fogva jelentős számban képviseltették magukat a felsőbb társadalmi rétegek, még a császári családok tagjai is. Nem is érhetett volna el ilyen látványos sikert egy új mozgalom, ha nem talál követőkre az értelmiség, a gazdasági és a politikai elit körében. Központi szerepe volt továbbá a kereszténység terjedésében a birodalom minden részében szétszóródott, diaszpórában élő zsidóságnak, amely évszázadokon át biztos bázist jelentett a születő keresztény közösségeknek.

Egy másik fontos elem a nagy és szinte rendszeres időközönként kirobbanó társadalmi válságok voltak. A keresztények közötti kölcsönös segítő kapcsolat, ami a pogány világban ismeretlen volt, jelentősen csökkentette körükben a halálozást, és kivívta a pogányok gyakran megtéréshez vezető csodálatát.

A siker további eleme, hogy a kereszténység különösen a nők között terjedt, akiknek emberi méltóságát a kereszténység - a pogány világban ismeretlen módon - vallotta, hirdette. Az antik világban az abortusz és a csecsemőgyilkosság (különösen a leánygyermekek esetében) igen elterjedt volt, a keresztények azonban a maguk részéről ezt a magatartást elutasították. Ez is hozzájárult a keresztények demográfiai helyzetének javulásához. Miközben az össznépesség létszáma a Birodalmon belül stagnált, a keresztény nők aránya tovább növekedett, akik a pogányokkal kötött házasság révén is át tudták adni a családon belül hitüket.

Rómában és más nagy városokban ezekben a századokban kaotikus, veszélyes és kegyetlen volt az élet. S ilyen helyeken igazi menedékhelyet, biztonságot jelentett a baráti, emberséget tanúsító keresztény közösség. S anélkül, hogy ezt előre tervezték volna, a kereszténység lassan átalakította e városok társadalmát. Az elesetteknek és szegényeknek oltalmat, melegséget és reményt nyújtott, az idegeneknek és számkivetetteknek közösséget, s az árvák és özvegyek is újfajta családra találtak körükben. Az erőszakos etnikai gyűlölségekkel szemben egy addig ismeretlen társadalmi szolidaritást valósítottak meg, a tűzvészek, járványok, természeti katasztrófák sújtotta települések lakóinak túlélését hatékony karitatív és egészségügyi szolgálattal segítették.

Évszázadokon át az emberek magukra hagyatva voltak kénytelenek szembenézni az élet keménységével, s ebbe a világba robbant bele a kereszténység a maga szolgáló szeretetével, és győzedelmeskedett felette. Annak ellenére, hogy elutasított bármiféle "szinkretizmust" és "kettős hovatartozást", amely nem is kedvezett a népszerűségének.

A rendszeres üldözések is csak erősítették a keresztények összetartozás-tudatát, és egyben távol tartották a pusztán önös érdekből csatlakozni kívánókat. Ugyanakkor az önként vállalt szenvedéseik és vértanúságuk, az a tény, hogy nem voltak hajlandók megtagadni Mesterüket, sok pogány csodálatát kivívta. Különösen az a méltóság, amellyel szembenéztek a szenvedéssel és a halállal. Akkor is és később is mondták róluk, hogy viselkedésük ésszerűtlen, mazochista, patologikus. Tetteiknek azonban megvolt a saját logikája, észszerűsége, csak éppen egy másfajta ésszerűség volt ez, mint a pogányoké.

Minden viselkedésforma valami előnyt tart szem előtt. A keresztények előtt az örök boldogság, a Paradicsom lebegett, amely osztályrészük lesz, helyes életvitelükért cserébe. A lemondással járó "kockázati tényező" Stark szerint észérvekkel is elfogadhatóvá vált, mert nem elszigetelten kellett megélniük hitüket, hanem támogató emberi kapcsolatrendszer közepette, amelyben jelen van az örök boldogság hihető evidenciája, és ahol a megtérést követő személyes újjászületés csodáiról közvetlen tapasztalataik voltak.

A kereszténységnek a tanítás az igazi fegyvere. Abban a világban, amelynek istenei mindig úgy viselkedtek, mintha "kegyetlen gyermekek" lettek volna, akik az embereknek örömmel okoznak szenvedéseket, egy olyan Istenről is lehet hallani, aki szereti az embereket, és arra buzdít, hogy az emberek is szeressék egymást. Ez igazán lenyűgöző és páratlan újdonság volt. A kereszténység azt tanította, hogy az egyetlen Isten irgalmas és az emberektől is azt kéri, hogy irgalmasak legyenek mindenki iránt, túl a vérségi és etnikai kötelékeken is. Ebben az elembertelenedett világban végül is a kereszténység nem kevesebbet kínált az embereknek, mint a saját emberségüket - írja Stark.

***

Sokan azt hiszik, hogy a vértanúság az első keresztény századok jellemzője volt csupán. Tévednek. A francia forradalomtól napjainkig, de különösen a XX. században, minden korábbinál többen haltak keresztény hitükért vértanúhalált. A becslések szerint a kétezer év során hetvenmillió keresztény adta életét hitéért, közülük azonban negyvenötmillió a most véget ért évszázadban. S e folyamat ma is tart, ha nem is vesz róla tudomást a világ. Az elmúlt évtizedben Antonio Socci kutatásai szerint évente átlag százhatvanezer új vértanúja van a keresztény egyházaknak, s azon belül minden évben átlag százezer fővel növekszik a katolikus vértanúk serege.

Ne felejtkezzünk el róluk! Péter apostol székfoglalásának ünnepén, s kétszázhatvanharmadik utóda, II. János Pál pápaságának huszonötödik évében, mikor a világ számos országában ma is ezrek és ezrek szenvednek hitükért, talán nem haszontalan mindezt felidéznünk.

Szent Péter vértanú volt. A vértanúk vére az egyház ereje, kiapadhatatlan energiaforrása.

Szerdahelyi Csongor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu