Vissza vagy előre?

Vissza kell menni a ma született csecsemőhöz - valahogy így írta egy közíró a negyvenes évek elejének egyik karácsonyán. Újév múltán, az új év kezdetén megkísérti a gondolat korunk emberét is: az áremelkedések első híreit hallva - talán csak az emberélet lesz olcsóbb az idén, mint tavaly volt - szívesen térnénk vissza a karácsony hangulatába, amely jó esetben békés és meghitt volt, még ha közvetlen közelségünkben mindnyájan tudunk ellenpéldákat is említeni.

Csakhogy mint minden kísértés: ez a vágyakozás is tévútra vezet. Nem a karácsony kétes, de legalábbis törékeny idilljéhez kellene visszatérni - a gyarapodó számú hajléktalanok és a társra találás nélkül is szaporodni képes magányosok például alig várják az ünnep elmúltát -, nem a hangulatra, hanem a lényegre kellene összpontosítani. A "ma született csecsemőre".

Megdöbbentő, milyen leleménnyel tudjuk elfelejtetni magunkkal a csilingelés, az angyalhaj és a fenyőfa díszleteivel, az ajándékozás és a rövid együttlét meghitt pillanataiban, hogy a lakásunkban élő, jól öltözött és jóllakott családtagunk - társunk, gyermekünk vagy apánk-anyánk - is talán hajléktalan. Aki nem érzi magát befogadva. Kereszténységünk - szinonimaként mondhatnám azt is: szeretetünk - radikalizmusa nem akkor fut zátonyra, amikor nem hívjuk be a hajléktalanokat az ünnepi asztalhoz, hanem azon még jóval innen: amikor csak ünnepies hangulatunkba invitáljuk családtagjainkat és barátainkat. A karácsonyfa köré - és nem a jászolhoz. A fenyőfa szép, de a levele szúr - a jászol szalmája szúr, de meleget ad.

Hétköznapi gondok és gondolatok kerítik hatalmukba az embert az ünnep múltával. Nagy a kísértés, hogy visszavágyódjunk az ünnepbe. Ha ráébredtünk az andalító hangulatok veszélyeire, akkor végre a lényeghez értünk. Igen, a "ma született csecsemőhöz". De talán ez a legnagyobb, az igazán veszedelmes kísértés. Maga a visszavágyódás. Mintha az ünnep alkalmával, vagy életünkben valamikor is ott lettünk volna nála... Miért ne lehettünk volna? És még akár most is ott lehetünk. És mégis van bennünk vágyódás. Betölthetetlen. Csak az irányt nem szabad eltévesztenünk. A "ma született csecsemőhöz" nem lehet visszavágyni,visszamenni. Csak oda, csak előre. (Különben azt is képzelhetnénk, hogy túljutottunk rajta...)

Az ünnep adjon örömet, de ne zavarja meg a tisztánlátásunkat. Az idő visszafordíthatatlan. A "ma született csecsemő" azért nem csupán ember, mert kívül is áll az időn: nem lehet és nem kell hozzá visszatérni, mert újra és újra megszületik, ahogy pillanatonként keresztre is feszül. Nem múlt, hanem a jövőbe forduló folyamatos jelen. Itt, ez alatt az ég alatt, ennek a földnek a hátán, ebben a szűkre szabott szerepben, ebben a hördülésnyi létben - most.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu