Tokkal-vonóval

Feltűnő aránytalanságok

A koncertet - többek között - az különbözteti meg a hanglemeztől, hogy a koncert rendezvény. Mármint szerencsés esetben. Mert Jan Garbarek és a Hilliard együttes fellépése a Szent István-bazilikában egyáltalán nem látszott rendezvénynek. A kezdés előtt meglehetősen nagy tömeg hullámzott a bazilika lépcsőjén, nos, igen, ez nyilván a legutóbbi idők fejleménye, alaposabban meg kell vizsgálni azokat, akik egy templomban összegyűlnek - de szó sincs róla. Nem volt alaposabb vizsgálat, egyszerűen csak lassan engedték be az érdeklődőket, de a koncert azért időben elkezdődött. Negyedórával a kezdés után tehát még mindig jöttek és jöttek, beszélgettek, mobiltelefont csörgettek, vagyis sokáig a zene zavartalan hallgatásának alapvető feltételeit sem sikerült megteremteni. Másfelől az is kiderült, hogy a szervezők sokkal több jegyet adtak el, mint ahány vendéget hangverseny céljából a templom elbírna, hatezer forint ellenében tehát bárki úgy érezhette magát, mintha sikerült volna fölkapaszkodnia egy nagyon tömött buszra, ahol a vezetőülés felől valami furcsa zene szűrődik kifelé.

Ami magát a zenét illeti, az ötlet immár hatéves, és hanglemezen világsikert aratott. A Hilliard együttes reneszánsz egyházi zenét énekel, és a szólamok fölé, köré Garbarek a szaxofonjával rögtönöz egy új szólamot, csillogót, hűvöset, tisztát. Két világ találkozik, és az átmeneti egyesülésben mindkettő a szebbik arcát mutatja. A reneszánsz zene komolynak, átéltnek és mégis könnyen befogadhatónak tűnik a szaxofon mellett, a hangszer pedig mintha bennünket, késői befogadókat képviselne: tisztelettel és a megértés szándékával járja körül a régi mesterek dallamait. Mindez azonban csak a lemezváltozatra érvényes. Hangversenyen a két akusztikai jelenség, a természetes énekhang és a modern hangszer egyáltalán nem fér össze, a szaxofon hangja jóval erősebb, tolakodóbb, mint az énekeseké, vagy megfordítva: a reneszánsz dallamok bágyadtan szólnak a csillogó réz árnyékában. A hallgató választhat, hogy mire akar figyelni. Ha a régi zene érdekli, akkor azért bánkódik, mert valaki belefújja a nikkelpipáját, ha Garbareket akarja hallani, akkor meg azt nem érti, hogy miért dünnyög bele a szólókba néhány angol pasas latin nyelven. A muzsikusok egyszerűen elzenélgetnek egymás mellett, mindenki hozza, amit tud, ami együtt most sokkal kevesebbnek tűnt, mint külön-külön. Unalom ellen a nagy nevek sem érnek semmit.

A közönség érezhetően elégedetlenkedett. Minden szám után fejcsóváló, nagyobb csapatok indultak meg kifelé, elégedetlenkedő mormogás, kuncogás hallatszott, a későn érkezők is kezdtek olyan pozícióba jutni, ahonnét már látni is lehetett valamit, kezdett érdekes lenni, hogy vajon Garbarek az utolsó emberig fújja-e, vagy van Budapesten is olyan kemény mag, rajongói kör, amely mindent elfogad Európa legjobbnak mondott szaxofonosától. Végül is senki nem kockáztatott, bő egy óra elteltével a koncert véget ért, aki nagyon akarta, annak talán tetszett is, akinek nem tetszett, azt marhatja a kétely, hogy vajon nem ő-e a magasabb rendű dolgok iránt érzéketlen tapló. Csúf kis haknit követtek el ellenünk nemzedéki hőseink, legjobb lenne gyorsan elfelejteni.

Fáy Miklós

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu