Jegyzetlap

Valaki nemrég a szemem közé mondta: utálom az egyházat. Nem akárki volt. Mintegy köszönésképpen, alighogy megszólaltam. Kicsit vártam, s ezt válaszoltam: bizonyára meg vannak rá az okaid. Én meg szeretem... csönd, szembenézés... ez a fogadtatás meghatározta a következő fél-háromnegyed óra légkörét. Különös könnyedség áradt szét bennem. Olyasféle lélekállapot, mint amikor nagy tehertől szabadul meg az ember: na, akkor ezen túl vagyunk... Van-e valami papi rangod? - kérdezi. Nekem? Nincs. Vedd úgy, hogy elragadtatott csavargó vagyok, nyugdíjas... Beszéltem vele belső dolgokról, mintha a hittestvérem volna, bár világos volt, hogy nem akar az lenni. Mégis. Az se zavart, hogy a beszélgetés végén derült ki nagy és barátian naiv tévedésem. Egyszer csak félig fölemelkedett a székében, s ezt mondta: most fejezzük be, jó? Jó. Fölálltam, kezet fogtunk, s kimentem a szobából. Kidobott, gondoltam magamban, de vidám maradtam, lassú és természetes. Nem bosszúból. Úgy nem tudtam volna.

Fontos mondatok jöttek a számra. Ő hallgatta, s meg volt lepve, éreztem a szótlanságán. Ilyet még nem hallott. Az, hogy utálja az egyházat, tehát benne engem is, nem dühített föl, nem lettem ingerült, valami mosoly volt az arcomon. Érzi azt az ember. Jól van. Utálja. Napok múlva kerekedett ki az egész, mint valami lelki szupernova, s villózni kezdtek körülötte a gondolatok: hogyan lehet egy jelentős embernek utálnia azt, amit nem ismer?

Nyilván szenvedélyből. Védekezésből. Kezdetlegesen. S ha ismerné is, mégis csak utálja, nem ismerhetné eléggé; miért fogadja el magától ezt a tudatlanságot? Vagy ha elfogadja, akkor ne az egyházat utálja, hanem a tudatlanságát. Miért nem érti, hogy emberek tömegeit utálja, súlyosan igaztalanul? Hogy mer akkor bármiféle másságról beszélni, ha ezt másoktól radikálisan megvonja? Hogyan lehet komolyan hinnie, hogy az az egyház, amelyet utál, akármilyen rosszul, de nem alaptalanul Jézust képviseli? Akit ép lelkű ember akkor sem utálhatna, ha semmi köze sem volna a kereszténységhez. Nem értem. Engem biztosan lehet utálni, de azt bennem sem szabadna, ahol s amiben megkísérlem Jézussal a gyarló azonosulást.

Nem értem. Semmiféle gyűlölettől vezérelt utálkozást nem értek. Látom az utálkozókon, belefájdul a fejük. Belemerednek az asztalterítőbe, csüggedten nézik a vörösbor foltját, aggodalmaskodnak, mert nem lehet eléggé utálkozni. Erre nincs orvosság. Viszont, hogy én szeretem az egyházat, nemcsak azt jelenti, magamat Jézusban szeretem, azt is, hogy sokakat szeretek. Mivel Jézust sokan szeretik. Ő pedig mindenkit. Fönti partneremet is. De én nem kritikátlanul szeretem az egyházat - a partneremet sem -, mert valamelyest ismerem az egyházat, minthogy szeretem. Sőt, még a szélsőséges(-nek mondott) véleményeket is meghallgatva s megfontolva, szeretetemet éppen ez a kritika hitelesíti. Vannak már-már perverz (teológiai) vélekedések is, amelyek viszont egyszerűen nem tudnak érdekelni; olvasom, olvasom, de elálmosodom tőlük. Ásítozva nem lehet koncentrálni. Ezekből - szinte mindig - vaskosan lóg ki valamilyen érdek lólába, s pirosít meg valamilyen lelki ekcéma. Nem számít. Annyi minden van, ami nekem való és örömömre szolgál az egyházban, hogy kár olyasmire időt és energiát vesztegetni, amit utálni kellene. Például az evangélium.

Azt hiszem, arról van szó, igen-igen csehül állunk az igazság tiszteletével. A megvető gyűlölet magánszámain kívül, persze. Aki nem képes az emberben, bárkiben látni az igazság valamilyen vetületét, arányát, elmozdulását vagy akár csak rá emlékeztető, de gyatra képviseletét, az szeretni sem képes azt az embert. Akárhogyan is, tövisbokor nem terem fügét.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu