|
|
"Itt dolgozni az odatúli szántón" A szentkultusz történetét figyelemmel kísérő megállhat már antik sírköveknél, s amíg böngészi a feliratokat, találkozhat a B.M. betűjelzéssel, amely a "Megboldogult" értelmezést jelenti, szemben a D.M. fölirattal, amely még az istenek kezébe helyezi az elhunytat. Az első: keresztény változat, s a mélységesen mély múlt hitében vonatkozhat a szentekre is, olyanokra, akiket ekként tisztelt a környezete. (Pannónia történetében elég például Szent Kvirinre gondolnunk vagy a legismertebbre: Mártonra.) Azonban a névtelenségbe burkolózók is az Úr előtt seregellnek, kezdeti időszakokról főleg a mártírok, akiknek az ókeresztény szimbólumvilágban az "érdemük" a koszorú.
Kevéssé ismertek a köztudatban azok a költők, akik egy-egy szent (vértanú) útján indultak el, s jutottak a kereszténység szívébe: Rómában a Via Appiára vagy provinciák távoli földjére, amint Aurelius Prudentius Clemens a IV. században. Az archeológiai szakirodalom megemlíti, hogy a "Pannon délvidéken" is járt (legionáriusokkal érkezett Rómából). Vértanúk nyomait, történeteit kutatta. Hetedik könyvében, a Peristephanonbanőket ünnepli. Róma-szeretete lépten-nyomon megcsillan munkáiban (Vergilius nyomán), de ő már a keresztény várost énekli, amely krisztusi, eszmeiségben növekszik, igaz, még csupán a költő szívében, de a Szent Lőrincről szerzett himnuszában már a Megváltó győzelmét énekli. Egy sajátságos "tudósítót" ismerhetünk meg könyveiből, aki a "belső históriát" a külső események elé helyezi, vagyis nála az égi csillagkép rátelepszik a földi mulandókra, de mégis egyetlen konstellációt jelent. Tudja: szentté (vértanúvá) válhat az ember. Mintha tőle venné az érzést az 1960-ban elhunyt Jules Supervielle, a francia, amikor Szonettjében ezt írja: Hogy ne legyek magam az örökléten át, / melletted keresem jövendő társaságom... / már itt dolgozni kell az odatúli szántón, / ráhajtva ökreink vonakvó fogatát. A köznapi kép (szóhasználat) rokona az ókeresztény poéta sokszor naturálisan láttató kifejezéseinek, amelyekkel például az aprószentek lemészárlását festi. A modern lélek többször elgondolkodik a világ árvaságáról. Az egyedüllétről. Érzi a pascali csillagűr hidegét, de már képtelen feloldani önmagában az ellentmondást, s hogy "te nem hasonlítasz, csak magadhoz", és a tenger csupán hasonlóságot merít magából. Pontos, reális képek erdejében a megközelítés bizonyosságát nehéz megfogalmazni, a látható és láthatatlan ország együvé tartozását, ezért "sírhatta el magát" Bergson, az élet bölcselője: részeire hull a XX. század, s ki lesz, aki összerakja. Szentekről - Mindenszentekről a tudósító ennyit mondhat: "A lélek koszorúja világos, a sokféle bűn megbocsátása közel van". Aranyszájú Szent János vagy Nagy Szent Bazil üzenete ez, amolyan vezérmondat egy bővebben kifejthető hírhez, amelynek lényege az öröm, köteléke a szeretet s a bölcsesség, mely "házat épített magának." Sok hely van e házban, s valamennyi út az ajtajánál találkozik. Az antik keresztény megvallástól napjainkig (Majd feltámaszt, akinek hatalma van erre) harc, nyugalom, hit a küzdő, a szenvedő és megdicsőült egy-házban "szembe-fordított tükrök", vagyis a kölcsönösség fénykapcsolódásai; nem "különállókról" beszél Petrus Abelardus sem híres Szombatesti himnuszában, hanem közös asztalról, s az egyén életszentséggel megbélyegzettségét Weöres Sándor ekként fejezi ki: "Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. / Hiányosságom váljék jósággá benned. / Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. / Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. / Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. / Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában." Az utolsó mondat akár a hagiográfiából kiinduló művelődéstörténeti tanulmány legelső mondata lehet, hiszen a szentek ideje fölfénylik a "nagy időben", kézjegyük minden kődarabon... Tóth Sándor
|
||||||
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||