A farizeus és a vámos

Évközi 30. vasárnap (Lk 18,9-14)

Mi a különbség a farizeus és a vámos magatartása között? A farizeus úgy áll Isten elé, hogy összehasonlítja magát a vámossal. A vámos azonban Isten szentségével méri le magát, pontosabban arra merészkedik, hogy elviselje Isten szentségét.

A farizeus összehasonlítása reális. Amit mond, igaz: "Nem vagyok rabló, igazságtalan, házasságtörő..." Ő megfelel bizonyos vallási és nemzeti elvárásoknak, és ez jó, a vámos viszont nem felel meg a pozitív elvárásoknak, ez viszont rossz.

De itt most nem erről van szó, hanem az imádságról: "Két ember ment föl a templomba imádkozni." Az imádság legmélyebb valósága pedig az, hogy az ember Isten elé áll, aki az ő teremtője. Lélekben mezítelenül áll eléje, mint Ádám, aki kijött a kert bokrai mögül. Ez az imádság igazi pillanata.

Isten maga a végtelen szentség és ártatlanság. Ha valaki merészel elébe állni, akkor ez azzal a "veszéllyel" járhat, hogy hirtelen elfelejti úgynevezett érdemeit, jó cselekedeteit, és ott találja magát, ahol a hitetlen, az erkölcstelen ember van: végtelen távolságban Isten szentségétől, éspedig lemeztelenítve.

Semmitől sem félünk jobban, mint ettől a pillanattól, vagyis az imádság lényegétől. Nagyon szeretnénk imádkozni, összeszedettnek lenni, áhítatot érezni, és ez nem sikerül. Mindegyikünk gyónása mindig így kezdődik: "szórakozott voltam az imádságban, nem tudtam igazán imádkozni". Ha komolyan, vagyis minden erőnkkel törekszünk imádkozni, egyre lehetetlenebb lesz, és ettől nagyon szenvedünk. Ennek a szenvedésnek a mélyén egy kőkemény és tartós hazugság van. Magunknak hazudunk, amikor azt mondjuk, hogy nagyon szeretnénk imádkozni, mert valójában nagyon rettegünk az imádság alaphelyzetétől, ami nélkül minden imádság hazugsággá torzul: mezítelenül, vagyis mez és máz nélkül odaállni Isten elé.

Itt most nem arról van szó, hogy Isten kegyelméből tényleg vannak jó cselekedeteink, úgynevezett érdemeink, hanem arról, hogy mindezek mögött ott vagyunk mi, akik a nemlétezésből vétettünk, és akik mindent úgy kaptunk Istentől. Előtte nem kell szégyenleni azt, hogy szegények vagyunk, hogy nélküle nem is léteznénk.

Nehéz levetni apró-cseprő érdemeink és jó cselekedeteink köntösét, és úgy Isten elé állni, ahogy megteremtett minket (érdemek nélkül), és amivé a bűn után lettünk, ám éppen ez a kegyelmi pillanat. Isten maga öltöztet minket Krisztusba, mert ő abban akar látni minket, akiben teremtett, akinek formájára alkotott. Isten beöltöztet minket Krisztus erényeibe, de ehhez mindig és újra le kell vetnünk saját erényeinket.

A legfélelmetesebb pillanat változik a leggyönyörűségesebb pillanattá. S mivel nekünk nem megy ez, az Isten előtti levetkőzés, ő maga segít nekünk egy életen át, pontosabban mindent felhasznál, hogy végül semmink se maradjon, amivel befedhetjük mezítelenségünk szégyenét; azt akarja, hogy belássuk: önmagáért és önmagunkért szeret minket.

Az alázatosság nem alázatoskodás, hanem a végső igazság állapota. Nem a magukat érdemek nélkülinek és lélekben szegénynek tartó szentek voltak mazochista, öngyötrő betegek, hanem mi vagyunk és leszünk beteggé és abnormális lénnyé, ha nem merünk még Isten elé sem állni úgy, ahogy ténylegesen vagyunk, teremtett voltunkban és megváltásra szoruló szükségletünkben. Sajnos sok lélekbúvár nem merül le az igazi mélységbe. A pszichológiai mélység nem a legmélyebb réteg, mert emberségünk legmélyebb valósága az Istennel való igazi teremtményi kapcsolat.

Ha mégis megtesszük, beléptünk az imádság alaphelyzetébe, egy rémületes és gyönyörűséges állapotba, ahol már nem magunkra tekintünk, hanem Isten arcára és így kiáltunk: "Isten, légy irgalmas nekem bűnösnek!" Ebben a pillanatban a megigazultság állapotába kerülünk, és abba az állapotba, ahol minden ember a testvérünk és felvállaltunk másokat, de csak ebben a mélységben. S ha ő is, akit felvállaltunk, ebben a mélységben van, szeretetünk tiszta lesz, köztünk pünkösd kezdődik és szeretetünk örökké megmarad.

Imádkozni annyi, mint ide leszállni, ebbe a mélységbe, vagy legalább törekedni ide leszállni. Szentnek lenni meg nem más, mint ott is maradni. Teológus abból lesz, a szó teljes értelmében, aki ide leszáll. Aki viszont ide leszáll, az akkor is ismeri Istent, ha nem doktorált teológiából; mert van tapasztalata saját teremtményi létéről és megváltottságáról.

Aki soha ide le nem szállt, hogy szentelhető pappá? Hogy merészel örökfogadalmat tenni, vagy Krisztus színe előtt házasságot kötni? Ez az a szívbéli tisztaság, mely látja az Istent, de látja az embert is, vagyis Krisztust magát látja, aki egyszerre igaz Isten és igaz ember.

Barsi Balázs OFM

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu