Olvassuk újra!

Ivan Cankar: Egy csésze fekete

A nyári szlovéniai utazást tervezgetve, az útikönyvek tanulmányozása során feltűnt, hogy Szlovéniában milyen sok utca és tér viseli a világirodalmi mértékkel mérve is jelentőset alkotó író, Ivan Cankar (1876-1918) nevét. Műveiből végigkövethető, hogy szegény sorsú, lázongó, ugyanakkor a világ dolgai iránt érzékeny parasztgyermekből lett író hogyan jutott el - műveinek első fordítóját, Pável Ágostont idézve - "az Istentől menekülő ösvények kusza vonalán az Istenig is", hogy "csodálatos, szinte bibliai erejű" írásain keresztül olvasói hiteles képet kapjanak "az isteni igazság és a felebaráti szeretet lényegéről." Számomra a legkedvesebb az édesanyámtól kapott, 1958-as kiadású Klasszikus jugoszláv elbeszélések című kötetben olvasható Egy csésze fekete című rövid novellája, melyet most, a fenti úti tervezgetés során immár érettebb fejjel újra elolvastam, s amolyan húsvét előtti elmélkedésre hívó igazi ajándék élményében részesültem.

A történet igen egyszerű: a városban tanuló, a világ benyomásait, kihívásait feldolgozni képtelen fiatalember hazamegy szülőfalujába, ahol "mintha nyirkos árnyék nehezedett volna" édesanyja házára, idegennek érzi magát. Próbál elvonulni ("a virágba borult rétekre és illatozó mezőkre, hogy ne lássam magamat és életemet") - sikertelenül. S ahogy az ember ilyenkor reagálni szokott: a dac egyfajta gonoszsággá alakul a szeretett személlyel szemben. Hirtelen feketekávét kíván, pedig tudja, hogy odahaza még kenyér sincsen. S csodák csodája, édesanyja megjelenik, kezében egy csésze feketével. S ekkor elhangzik a szörnyű kijelentés: "Hagyjon békén! Már nincs kedvem hozzá!" Bár rögtön érzi, hogy ezzel súlyosan megbántotta őt, a bocsánatkérés mégis elmaradt. ("Majd este mondom neki a szót, azt a kedveskedő szót, amivel adósa maradtam, s elárultam szeretetét"). De ezt a szót nem mondja ki sem akkor, sem másnap, "sőt, a búcsú percében sem."

Az írás magva az a lelki tusa, (ahogy mi mondjuk: a lelkiismeret-furdalás) kivételes írói talentumot bizonyító leírása. "Az efféle vétek" bár "hosszú évekig csendben van, mintha kihunyt volna", egyszer csak váratlanul, ráadásul "éppen az öröm percében, vagy éjnek idején (...) ráhull a lélekre, felsajdul benne, s olyan erővel égeti, mintha abban a pillanatban követte volna el a bűnt. Minden más emléket könnyen elkergethetünk, mosollyal vagy jótét gondolatokkal - ezt azonban nem űzhetjük el. A sötét árny örökké megmarad a szívben." Az ember mégis igazolni, vigasztalni próbálja magát valahogy, ez azonban továbbra is csak ámítás marad, hiszen: "a szív igazságos és tévedhetetlen bíró. A titkos és szinte öntudatlan mozdulatokból ítél és ítélkezik, melyet senki sem vett észre, a kimondatlan, s a homlokon alig felvillanó gondolatból."

E rövid kis írásban szinte benne van az egész XIX. és XX. századi vallomásirodalmunk: a bűnábrázolás Dosztojevszkijt ("Ha a szív lenne a gyóntatóatya - a gyónás hosszú volna és rettenetes!"), az anya alakja Petőfit és József Attilát idézi ("A lépcsőn halk lépteket hallottam. Édesanyám jött; ... emlékszem: soha az életben nem volt olyan szép, mint abban a pillanatban. Az ajtón át ferdén beragyogott a déli napfény sugara, egyenesen az édesanyám szemébe; még nagyobb és még tisztább volt ez a szem, a mennyei fény tükröződött belőle, a mennyei jóság és a mennyei szeretet.") A Cankar által megtapasztalt, megszenvedett és ábrázolt szellemi-lelki számkivetettség, sok-sok keserűség, sivár és nyomasztó lét rokonságot mutat a Tóth Árpád néhány versében megénekelt életérzéssel ("Ó , jaj, az út lélektől lélekig / Küldözzük a szem csüggedt sugarát / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!"), mely Pilinszky művészetében is nyomon követhető (vö.: "világhiány", "jelenlétvesztés"). Persze, Pilinszkyvel másban is rokon: a bűnök felszabadító örömet szerző (s végül is a teológiai értelemben vett üdvözülést hozó) megbánása bizonyságába vetett hitben. Cankar itt ugyanúgy fogalmaz ("Megbocsátható az a bűn, amely szóban elmondható s bűnbánattal eltörölhető. ... A szív, az igazságos bíró, hamarabb megbocsát a gyilkosnak, aki a vesztőhelyre indulóban megsimogatott egy síró gyermeket, semmint neked, a tisztának!"), mint Pilinszky a Könyörgés a csalókért című írásában: "Mély részvétet érzek ... azokkal szemben, akik sohase tudnak szembesülni önmagukkal és tetteikkel. Mivel hozzájuk képest akár egy gyilkos is, aki fölmérte és megszenvedte tettét: bárány és győztes áldozat". Ne szalasszuk el tehát - zárja Pilinszky élete hattyúdalának tekinthető fenti írását - "a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

A Cankar művei megszületése után eltelt mintegy 100 esztendő tragikus időszakot jelentett a térség és Európa népeinek történetében. A világháborúk, Tito Jugoszláviája s a mára talán csendesedő balkáni válság után mindenki reménykedik az új, békés Európában. Bárcsak megvalósulna a Cankar regényeinek 1937-es első magyar kiadása előszavában a fordító, Pável Ágoston által megfogalmazott prófécia, "hogy az európai népek és kultúrák sorsát végeredményben mégsem a fegyverek fogják elintézni, hanem a legjobbak messiási szeretetéből táplálkozó kölcsönös megértés."

Szende Ákos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu